A haladás előőrse
"Kevés ember van tudatában annak, hogy élete, jellemének legbenső lényege, minden képessége és merészsége csupán a biztonságos környezetbe vetett hitét tükrözi. Bátorság, higgadtság, önbizalom; érzelmek és elvek; nagy és jelentéktelen gondolatok, egyik sem az egyéné, hanem a tömegé: azé a tömegé, amely vakon hisz intézményei és erkölcsei ellenállhatatlan erejében, rendőrségének és véleményének hatalmában. Ám találkozzék csak színtiszta, hamisítatlan vadsággal, a primitív természettel és a primitív emberrel, és szívébe azon nyomban mélységes nyugtalanság költözik."
A novella színhelye Afrika, az esőerdő mélye, az a hely, ahol a fehér ember épp terjeszteni készül a haladást, a "civilizációt". Két emberre, Kayertsre és Carlierre bízzák a kereskedelmi állomás igazgatását és rendben tartását; nincs más feladatuk,csak elefántcsonttal kereskedni. Egy Makola nevű bennszülött - aki valamicskét beszél angolul - ráadásul még a gondjukat is viseli feleségével együtt. Így hát nincs más dolguk, csak bevárni szép nyugodtan és csendesen hathónapos küldetésük végét.
Ám már kezdetben bajlós jelek gyülekeznek. Az előző fehér vezető sem bírta sokáig: láz végzett vele. Kayerts és Carlier nagy terveket szőnek, a telep felvirágoztatásáról beszélnek. Ám cselekvés helyett naphosszat a kunyhóban ülnek, és Angliáról beszélgetnek. Mindketten kényszerből vetődtek erre a sötét helyre, anyagi jólétet remélve szolgálatuktól. Folyton a gőzős érkezéséről ábrándoznak, mely elviszi őket végre a telepről.
Makola közben gyakorlatilag átveszi a telep irányítását. Embereiket eladja rabszolgának elefántcsontokért. Kayertset mardossa ugyan az önvád, ám nem marad erejük cselekedni. Folyamatosan vesztík el minden reményüket és türelmüket. Végül, a végzetes napon összekapnak egy semmiségen (Kayerts nem hajlandó Carliernek cukrot adni), és akkorra bennük a feszültség, a türelmetlenség, és legfőképpen a reménytelenség, hogy Kayerts lelövi a fegyvertelen Carliert abban a hiszemben, hogy nála is revolver van. A két telepes idegeit a végsőkig tönkretette az elhagyatottság. A néger Makola úgy néz ki látott már ilyet, meg sem lepődik igazán a fehér ember pusztításán:
"Makola, némi töprengés után, csendesen megszólalt, a földön fekvő halottra mutatva, akinek jobb szeme hiányzott:
- Láztól halt meg. – Kayerts megkövülten bámult rá. – Igen – ismételte Makola megfontoltan, és átlépett a holttesten -, azt hiszem, a láztól. Holnap eltemetem.
És lassan elballagott várandós feleségéhez, magára hagyván a két fehér embert a tornácon."
Megvirrad. Kayerts meghallja a gőzős hangját: csak egy napig kellett volna még kibírniuk! Nem bír elszámolni a lelkiismeretével, és a dombra érkező vezérigazgató már csak a síron lógó holttestét találja meg.
A haladás előőrse mintha Conrad "próbája" lenne A sötétség mélyén megírása előtt. A szituáció mindkét esetben azonos: a "haladást", a "civilizációt" gúnyolja ki Conrad a legteljesebb mértékben. Nem dicshimnuszokat zeng, hanem gyászindulót. S bár a történetben csak egy nap hiányzik ahhoz, hogy a két fehér ember hazatérhessen, valahogy azt érezzük, hogy végzetük se így, se úgy nem kerülhette volna el őket.
"Az emberek általában tiszteletteljes alázattal viseltetnek bizonyos hangok iránt, amelyeket maguk vagy embertársaik hallatni képesek. Az érzelmekről azonban vajmi keveset tudnak. Beszélünk, felháborodottan vagy lelkesülten; beszélünk elnyomásról, kegyetlenségről, gaztettekről, odaadásról, önfeláldozásról, és valójában semmit nem értünk e szavakon. Senki sem tudja, mit jelent az, hogy szenvedés vagy önfeláldozás, hacsak nem esik áldozatul maga is efféle illúziók misztikus céljainak."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
