Vajda Miklós

A szerző elemzésében  húsz oldalban próbál teljes képet festeni Joseph Conrad életéről, műveiről, korabeli fogadtatásáról, pályájáról, így érthetően kevesebb hely marad a szubjektív elemeknek. Remek összefoglalása ez a tanulmány Conrad életének, bár érzésem szerint egy kicsit túl sok helyet szentel Conrad hanyatló szakaszának, amikor már nem képes olyan színvonalú művekre, mint korábban.

Két részt szeretnék kiemelni a tanulmányból. Egyikben Vajda is nagyjából hasonlót állapít meg, mint Heller, hogy Conrad a kalandregényből indul ki, de teljesen más irányba, mint a századforduló más szerzői (Stevenson, Kipling). "Nála a kaland csak keret, alkalom, cselekmény, amelyben hősei élnek, mozognak, szenvednek, és szembekerülve önmagukkal, rendszerint elbuknak. De talán még más is: sűrített, drámai jelképe annak a rejtélyes értelmű, egyetemes küzdelemnek, ami Conrad szemében az élet maga. Néhány újabb kritikusa, nem egészen alaptalanul, egész művének ezt a lényegileg drámai fogantatását hangsúlyozza, ember és sors, emberi cél és gyarló emberi lélek, ember és embernél nagyobb erők végzetes összeütközéseit, és Shakespeare-rel rokonítja. Ezek a drámák kalandok keretében, de morális síkon és pszichológiai megvilágításában zajlanak le - és ez Conrad nagy újítása a kalanregény korábbi képviselőivel szemben.

Tulajdonképpen két Conrad van, pontosabban: a legjobb Conrad-könyveknek két rétegük van, s a felületes olvasó, sőt, méltatói jó része is, csak az egyiket, a felső réteget veszi tudomásul. A fölső réteg a kaland, a távol-keleti tengerek s a trópusi dzsungel hallatlan evokatív erővel leírt izgalmas, egzotikus világa. Kétségtelen: Conrad a tenger legnagyobb modern írója. Egyedül a legjobb regényeiben oly gazdagon található, csodálatos természetpoézis is nagy íróvá tenné. Aki ennél nem lát benne többet, azt is elragadja a lassú, részletező, pontos leírások s a fenyegető végzet felé haladó cselekmény ellentétéből gerjedő roppant feszültség, a fölbontott időrend, a gyakran változtatott ábrázolási szemszög által elért drámai hatás, a hihetetlen érzékletességgel megfogott rejtelmes hangulatok varázsa. Ez már önmagában sokkal több, mint amit a kalandregény-író kortársak a tett hangsúlyozásával, a férfias erények egysíkú ábrázolásával, a helytállás heroikus pátoszával, brutális hőseikkel mondtak. De Conradot a két réteg együtt teszi a század egyik legnagyobb írójává. S a mélyebb rétegben a szkeptikus, a pesszimista, a pszichológus, a moralista rejtőzik, az emberi természet kegyetlenül következetes boncolója, aki mindannak, amit a fölső réteg hordoz, súlyt, mélységet, távlatot és szimbolikus értelmet tud adni. Ez a réteg csak az érzékeny olvasónak tárja föl magát."

S hogy miért követel magának Conrad kiemelkedő helyet a 20. század irodalmában? Mert ő a modernség előfutára. "A pszichológiai regény első nagy mestere ő. Francia kultúrája és talán az orosz realisták hatására a kaland romantikáját nemcsak magasrendű erkölcsi témával, hanem sokoldalú, analitikus, objektív ábrázolással keresztezte. Regényeinek rendkívül tudatosan épített, bonyolult, nagyfeszültségű szerkezetét a narrátorok alkalmazásával egyszerre tudta személyes hitelű epikává és a történet összes szubjektív aspektusait külön-külön hordozó összefüggésrendszerré tenni, amelynek közvetlen és közvetett, konkrét és allegórikus jelentéseit, vonatkozásait az olvasó fedezi föl, és állítja helyére. A fölbontott kronológia, a néha három-, sőt négyszeres idézetek áttételein haladó cselekmény, a szereplőkről nem kronologikus logika szerint adagolt, s néha sokáig visszatartott információ ugyanazt a hatást szolgálja, mint a káprázatosan megírt tájak, hangulatok, a csodálatos természetpoézis, a stílus finom érzékenysége, és a nyelv különös, szimbolikus és érzelmi gazdagsága, a hosszú, hömpölygő, zsúfolt mondatok fojtott pátosza vagy ritmusa. Saját elmélete szerint a művészet célja a valóságélmény minél teljesebb kifejezése. Ennek érdekében a regény használja föl valamennyi művészet eszközeit, a színt, a formát és a hangot is, dolgozzék élénk színekkel, mint a festészet, legyen tömör és súlyos, mint a szobor, és ritmikus, mint a zene. A Narcissus négere híres előszavában még 1897-ben azt írta, hogy elsősorban "láttatni", megjeleníteni akar. Fél lábbal még mélyen a romantikában állva, de messze előre mutatva, Conrad tökéletesen megvalósította ezt az ars poeticát."

Vajda Miklós: Joseph Conrad. In: Az angol irodalom a huszadik században (I. kötet). Gondolat, Budapest, 1970.